A szenegambiai kőkörök

A szenegambiai kőkörök Szenegál és Gambia területén, négy nagy helyszínen találhatók, ezek: Sine Ngayane, Wanar, Wassu és Ker-Batch. A Gambia folyó mentén húzódnak egy 350 km hosszú szakaszon, szélességük 100 km. Az UNESCO felvette a világörökségek listájára. 

A kövek magassága 75 cm-től 3 méterig terjed, de egy-egy körön belül mindig azonos magasságúak . A négy helyen mindösszesen 93 kőkör maradt fenn. Anyaguk laterit, ami egy magmás rozsda vagy téglavörös kőzet. Készítésüket a Kr.e. 3. század és Kr.u. 16. század közé teszik. Bővebben itt: https://en.wikipedia.org/wiki/Senegambian_stone_circles
Wassu
A gambiai Wassu-nál 11 kőkör van, és itt található a legnagyobb 2,60 m-es tömb is. Keletkezésük Kr.u. 750-1000 közé tehetők. Az egyes körök 10-20 kőből állnak, ezek számában rendszert nem találni, minthogy elhelyezkedésükben sem.

Sajnos mind a négy helyszínen általános az a tendencia, hogy egyes kövek kidőltek, vagy csak kisebb csonk áll ki a talajból, törés jelei mutatkoznak. A körök átmérője 4-6 méter. Temetkezési helyeknek gondolják őket, mert 1964-ben és 1965-ben Evans és Ozanne ásatásokat végeztek a helyszínen, nyíl- és lándzsahelyeket, késeket, kerámiaedényeket, vasfegyvereket, bronzdíszeket találtak. A 10.-14. század elején valóban temettek itt el fontos embereket, köztük iszlám tudósokat is. A helyiek éppen ezért úgy gondolják, átok sújtja azokat, akik megbolygatják nyugalmukat. Az egyes tömbök tetejére kisebb kövecskéket tesznek, mert úgy gondolják, szerencsét hoz.
A megalitokat nagy szakértelemmel, valószínűleg vasszerszámokkal alakították ki. A lateritből készült köveket mésszel és vasoxidokkal cementáltak. Kezdetben ez a kő meglehetősen puha, és viszonylag könnyű a szükséges formára alakítani. Az idő múlásával a kő kemény lesz.
A nagyobb kövek a 7 tonnát is kiteszik. Kezdetleges technikával hogyan emelték meg, illetve helyükre ezeket?

Ker-batch

A szintén gambiai Kerbatch-i helyszín kilenc kőkörből áll, egyikük kettős körből. A lelőhelyen található egy "kétágú" kő, az egyetlen ismert kő a területen, valamint egy V alakú is, amely három helyen eltört és ledőlt. Eredetileg egy frontvonal része volt, a P. Ozanne által vezetett 1965-ös angol-gambiai kőkör-expedíció során állították helyre. Az expedíció során Ozanne és csapata feltárta a Kerbatch-i kettős kört is.
Érdemes megnézni a rajzon a VIII. és IX. formációk esetében a három-három külső követ, hasonlók a többi helyszínen is megtalálhatók, frontális köveknek nevezik őket.
Wanar
A wanari helyszín Szenegál Kaffrine körzetében található, és 21 kőkörből, valamint egy kettős körből áll. Az ott dolgozó régészek szerint a Wanarban talált emlékek mindegyike temetkezést jelez. A kutatók azt is megállapították, hogy a helyszín először temetkezési hely volt, és a köveket később rituális céllal helyezték el. A terület építését a Kr. u. VII. és a Kr. u. XV. század közötti időszakra lehet leszűkíteni.
Egy jelenleg induló program becslései szerint, a kettős kör építését a XII. és XIII. század közé datálják. 2008-ban a wanari kettős körön ásatásokat végeztek, és kétféle temetkezési típust különböztettek meg: egyszerű temetkezéseket, amelyek nagy gödrökből álltak, és amiket halom zár le, illetve összetettebb temetkezéseket, amelyek mélyek voltak, keskeny szájjal. Tégla és vakolat jelenlétét is kimutatták, ami a temetkezés idején épült házak létezésére utal.

Wanarban kétféle kőtípust találtak: magas és karcsú köveket, amelyek inkább henger alakúak; és rövidebb, zömökebb, trapéz alakú köveket is. Számos lírakő is található itt. Valójában az összes szenegambiai lírakő egyharmada Wanarban van /a képen/.
Sine Ngayane
Sine Ngayene a négy terület közül a legnagyobb, 52 kőkör, köztük egy kettős kör és 1102 faragott kő otthona. Az itt talált temetkezések a kőkörök építéséhez kapcsolódnak.
2002-ben expedíciót indítottak a Petit-Bao-Bolong vízgyűjtő mellékfolyóba; ez a Sine-Ngayene Régészeti Projekt (SNAP) nevet kapta. A csapat vasolvasztó helyeket és kőbányákat talált az emlékművek közelében. A közelben több száz, az emlékművek kora körüli időkből származó, 2-5 fős csoportokba rendezett házakra utaló nyomokat is találtak, a házak padlóján cserépedény-töredékek voltak. Ezek a bizonyítékok kis, egymással kapcsolatban álló, de mégis független közösségek létezésére utalnak. A kutatók azt a lehetőséget is felvetik, hogy ezek a megalitikus temetők a kultúrtáj központi pontjai lehettek, és azt a célt szolgálták, hogy összehozzák az embereket.

Sine Ngayene lelőhelye egy Y alakú központi tengelyt alkot, három ágának közepén egy kettős kör (Diallombere) található. Eredetileg ezt a helyet több száz tumuli (sírhalom) vette körül, amelyek az erózió révén az idők során a földdel egyenlővé váltak. A bizonyítékok arra utalnak, hogy először a temetkezések történtek, a köveket pedig később emelték, kizárólag a temetkezésekhez. Gyakran a kőkörök keleti oldalán állítottak homlokzati köveket. A Sine Ngayene régészei egy idővonalat állítottak fel, amely négy különböző, egymást követő ciklust tartalmaz. Ezek a ciklusok az egymást követő rétegekben eltemetett anyagokon és a lelőhely központjában lévő kettős kör emlékműépítési kronológiáján alapulnak. Az idővonalhoz rendelt hozzávetőleges dátumtartomány Kr. u. 700-tól Kr. u. 1350-ig terjed. 

 

Jól tudjuk, hogy szerte a világon találhatók kőkörök, többségükben a Brit-félszigeten, ezek több ezer évesek. A szenegambiai kőkörök ugyanezt az elvet követik, tehát nagyon ősieknek kellene lenniük, ezzel szemben a régészek építésüket viszonylag közeli időpontra datálják. Teljesen logikátlan, hogy pusztán a temetkezések érdekében őrült munkával ezres nagyságrendű köveket emelnek, kvázi más korban, más céllal épültek. Helyszínenként egyforma magasak, hatalmas súllyal bírnak, nem feltételezhető, hogy ezeket korabeli technikával így meg lehetett volna munkálni, egy fejlettebb civilizáció termékei lehetnek.
 

 

Ádám sírja

 Ádám sírja /Adam's Grave/ egy neolitikus hosszú sírkamra a délnyugat-angliai Wiltshire-ben, Alton Barnes közelében. Maradványai ókori műemlékként vannak nyilvántartva. Bővebben itt: http://www.ancient-wisdom.com/englandadamsgrave.htm

 

A hosszú sírkamra körülbelül 60 m hosszú és 6 m magas. Két oldalán még mindig 6 m széles és 0,9 m mély árkok vannak. Innen termelhették ki azt a földhalmot, ami befedi. Mint a képen látható, nemcsak a két oldalán, de az egyik végében, talán a fejrésznél is van egy mélyedés, horpadás a talajban. A környék egyébként méltán híres gabonaköreiről is.
Mint oly sok más korabeli mészkőműemléket, a hosszú sírhantot is krétával fedhették be, és fehéren ragyoghatott, akárcsak a közeli, innen csupán 600 méterre található „Uffingtoni ló”. Bővebben itt: https://oldburytours.co.uk/location-guides/adams-grave/

 
A sír az egész környékről látható, és a völgyben élő emberek számára az ősi múlt állandó emlékeztetője lehetett. A néphit szerint ez egy óriás sírja, és paraméterei alapján erre is lehet következtetni.
John Thurnam ásatta ki, aki az 1860-as években a Devizes-i elmegyógyintézet orvosfelügyelője volt, és az őseink koponyaformáival kapcsolatos kutatásai részeként végzett feltárásokat a környéken.  Egyetlen kéziratát találtam meg a világhálón, de az egy másik, 1846-os ásatását részletezi. https://wellcomecollection.org/works/ky78z2w6 Ádám sírjában állítólag részleges emberi csontvázakat, illetve egy levél alakú nyílhegyet talált, feljegyzést erről viszont nem találni. Az internetes források is kiemelik, hogy nem vetették alá modern ásatási módszereknek. Vélhetően nem is fogják, mert egy óriás csontváz felfedezése alapjaiban döntené meg az evolúcióról kialakult, bugyuta tévképzeteinket.

A kövek elrendezése a terület körül arra utal, hogy egykoron egy járda vagy előkert volt itt. Talán körbe lehetett járni, meg lehetett tekinteni a sírt.
A ma elfogadott elméletek szerint, a neolitikum valamikor i. e. 4000 körül kezdődött az Egyesült Királyságban, és ez a korai neolitikus, hosszú sírkamra nem sokkal ezután, talán i. e. 3600 körül keletkezhetett.

A "Vasember" sztélé-Németország

 A „Vasember” egy régi, részben a földbe temetett vasoszlop a Kottenforst-Ville Natúrparkban, Dünstekoven falutól mintegy két kilométerre északkeletre. Egy nagyjából téglalap alakú fémrúd, a föld felett körülbelül 1,2 m, a föld alatt pedig körülbelül 1,0 m magas. Az oszlop jelenleg a 18. század elején az egykori úttalan erdőterületen keresztül kiépített ösvények találkozásánál található, de feltételezhetően már korábban is állt egy másik közeli helyen.

Az oszlop Közép-Európában egyedülálló furcsaság, és egyesek szerint nem a helyéről származó lelet. 17. századi dokumentumban említik először, ahol falusi határjelzőként használták. A közelben található néhány régi vízvezeték, valamint egy ősi kőjárda. Bővebben itt: https://en.wikipedia.org/wiki/Eiserner_Mann
Annyira mélyen a földben van, hogy még egy erős traktorral sem lehet kihúzni a talajból - ahogyan azt megkísérelték. Vajon miféle technológiával mozgatták, hogyan hozták létre? Netán egy korábbi civilizáció öröksége?

Az 1978-ban végzett vizsgálat /a képen/ kimutatta, hogy az oszlop nyersvasból készült, azonkívül szenet, mangánt, foszfort, szilíciumot és ként is tartalmaz.Egy földes árokba öntötték, ami megfelel a középkori vasfeldolgozási módszereknek.
A hosszú időjárásnak való kitettség után a „Vasemberen” az időjárás okozta kopás jelei mutatkoznak, de a rozsdának feltűnően kevés nyoma van.
Az oszlopot egy tábla jelöli, amelyen ez áll:
„A Vasember egy kiöntött nyersvasrúd darabja. Körülbelül 2,18 méter hosszú, és a T alakú végéből körülbelül 1 méter van a földben. A porózus felület és a teljes hosszában egyenetlen keresztmetszet a homokágyas öntési technikának köszönhető. A technika és a forma alapján a késő középkorra tehető a gyártás időpontja. A Vasember eredetét és eredeti rendeltetését nem sikerült kielégítően megmagyarázni. Mindig is számos mese és legenda, valamint idevágó és homályos spekuláció övezte. Először 1625-ben említik egy dokumentumban, mint az Alfter és Heimerzheim közötti határvonal részét a római vízvezeték mentén. Egy későbbi forrás szerint 1717-ben még mindig ezt a funkciót töltötte be. Egykori helyét ma már nem lehet pontosan meghatározni. Csak 1727-ben, Clemens választófejedelem idején helyezték el mai helyére. Ma a kirándulók kedvelt találkozási pontja.”
Ismét egy példa arra, mi van akkor, ha egy egyedülálló leletet elszállítanak eredeti helyéről. Mind az építőkre, mind a funkciójára talán következtetni lehetett volna, ehelyett oda nem illő módon, néhány pad között hever.

Pavlopetri elsüllyedt városa

 Pavlopetri városa a görögországi Peloponnészoszi-félszigeten, déli Laconia partjainál, a víz alatt található, körülbelül 5000 éves.

A kép méretskálájáról leolvasható, hogy a város keresztmetszete, ha a legnagyobb átmérőt vesszük alapul, kb. 400 x 300 méter, és nagyon sekély mélységben, mindössze 1-4 méteren fekszik.
A következő fotómontázson jól látszik, egyes helyeken milyen közel van a felszín a tengerfenékhez, ideális terep a műkincsvadászoknak.

A városra Fokion Negris geológus bukkant rá 1904-ben, és Nicholas Flemming, a Southamptoni Egyetemen oceanográfusa fedezte fel újra 1967-ben. 1968-ban egy csoport a a Cambridge-i Egyetemről fel is térképezte. A leletek kiváló állapotúak, jól kivehetők az utak, kétszintes épületek, a város falai, szobrok, cserépdarabok, még a kiépített csatornahálózat nyomai is fennmaradtak. A legkorábbi romok i.e. 2800-ra tehetők. Bővebben itt: https://hvg.hu/tudomany/20090514_pavlopetri_elsullyedt_varos_regeszet
2009-ben Jon Henderson, a University of Nottingham víz alatti régészeti szakértője volt az első, aki a helyszín 1968-as feltérképezése óta engedélyt kapott a vizsgálatokra. Négy év alatt térképezték fel a teljes helyszínt, a legkorszerűbb 3D radarberendezést igénybe véve pedig, kiválóan rekonstruálták a várost.  Bővebben itt: https://raketa.hu/a-vilag-legosibb-elsullyedt-varosaban-emeletes-hazak-alltak-5000-evvel-ezelott

 

Az épületek között elszórtan, néha magukba a falakba építve találhatók kővel kirakott sírok. Ezek ellentétben állnak a városon kívül található szervezett temetővel. Pavlopetri egyedülálló lehetőséget kínál arra, hogy részletesen tanulmányozzuk, hogyan működött egy ókori kikötő, hogyan érkeztek a hajók, és ami a legfontosabb, milyen kiterjedt volt a tengeri kapcsolat és a kereskedelem a bronzkorban.

1968-ban a Cambridge-i Egyetem egy csapata hat héten keresztül vizsgálta az elsüllyedt maradványokat. Egy kb. 300 × 100 m-es területre kiterjedő, 1-4 m-es vízben fekvő őskori város tervét készítették el. Legalább 15 különálló épületegyüttest (amelyek helyiségek sorozatából állnak), udvarokat, utcákat, két kamrasírt és 37 sírkamrát azonosítottak. Azt vették észre, hogy a víz alatti lelőhely, dél felé folytatódik a Pavlopetri-szigeten, amelynek tetején még mindig láthatóak voltak a falmaradványok és a régészeti anyagok.

A késő hellád kerámiák nagyobb gyakorisága alapján a Pavlopetriben található elsüllyedt épületeket elsősorban a mükénéi korból (Kr. e. 1650-1180) származónak tekintették (Harding et al. 1969: 139). Bővebben itt: https://novoscriptorium.com/2019/07/17/pavlopetri-greece-the-oldest-known-submerged-town-in-the-world/

 

A korábban ismert 30 000 m²-t kitevő épületek digitális rögzítése mellett 2009-ben, több mint 9000 m² új épületet fedeztek fel, köztük egy nagy téglalap alakú csarnokot és egy épületekkel szegélyezett utcát. Bár a terület egy városhoz mérten nem túl nagy, lehetnek olyan homokkal vastagon borított területek, amik továbbra is rejtve vannak.

 

A Titicaca-tó kincsei

 

 

A Titicaca-tó Dél-Amerika legnagyobb tava, több mint 8300 km2. /Tizenhárom Balaton” jönne ki belőle”./ 4000 méter magasan fekszik, átlagos mélysége 107 méter. A tavon Peru és Bolívia osztozik, no meg azon a számtalan kincsen, amit rejt.
A 60-as években Jacques Cousteau cserépedényeket talált a mélyben, így sejthető volt, hogy érdemes alaposabban feltérképezni. Ez meg is történt két ízben, a bolíviai kormány 1967-ben, majd a National Geographic 1988-ban kutatta a víz alatti világot, 2000-ben egy nemzetközi kutatócsapat templom romokra, kőfalakra, utakra, gyakorlatilag egy városra bukkant.

A nagy mélység miatt persze nehézkes a kutatás, búvárfelszereléssel semmiképp sem lehet egészen mélyre merülni. Nem beszélve arról, hogy a látásviszonyok is rosszak, iszapos, erősen szennyezett a víz, mivel a környező háztartások, illetve az ipari termelésből származó szennyvíz is ide ömlik. /A Titicaca-tó legnagyobb mélysége 281 méter./
2004-ben egy 25 kilós aranyszobrot hoztak fel a tóból, és további utakat, falrészeket találtak. Legutóbb 2013-ban a Huinaimarca Project keretében, a belga Christophe Delaere ismertette egy újabb kutatás eredményeit. Több mint 2000 tárgyat derítettek fel csak 7 méteres mélységben, közöttük voltak arany, ezüst, csont és kerámia darabok. 1500 éves tárgyak is szép számmal akadtak. /pumák, kőhajók, füstölő edények/ Jelenleg is folyamatos a feltárás: https://www.lactiticaca.com/en/

 

31 db hengerelt arany tárgyat találtak, köztük például balra ezt a szép, karcolt érmét, amit nyakban hordhattak, mivel a teteje meg van fúrva. Egészen biztos, hogy a Titicaca-tóban talált leletek, és a tó partján fekvő, inka Tiahuanaco között kapcsolat van. Az elsüllyedt utak, falak, templomok, egykor a városhoz tartozhattak? A tárgyak kora, de stílusjegyeik is erre engednek következtetni. A belga csapat a pre-inka időszakból /1438-1533/ származó darabokat is felszínre hozott. Egy részüket talán a spanyol hódítók elől mentették le a tó fenekére? Mindenesetre érdekes, hogy az ősi civilizációk több városai /Tiahuanaco, Macchu Picchu, Cusco/ egy egyenes mentén fekszenek, ami keresztülszeli a Titicaca-tavat is.