Az alábbi cikkek különböző folyóiratokban jelentek meg a 90-es években. Nemere István ezekben az írásaiban történelmi érdekességekkel, a paleoasztronautikához kapcsolódó témákkal is jelentkezett.
A törzsfőnök átka (Reform 1996/9)
Kasama a babonásságáról, mágiáiról híres wemba törzs székhelye volt. Brooksnak nem sok dolga akadt, megszervezte a napi munkát és emellett még sok szabad ideje is maradt. Tanulmányozni kezdte a wembákat. A törzs tagjai minden fa mögött szellemeket "láttak", egész életüket, hétköznapjaikat is a varázslatok és a szellemek határozták meg. Ezek az egyszerű emberek meg voltak győződve, hogy minden esemény - legyen az akár a legkisebb is - a szellemek akaratának engedelmeskedik.
Brooks szenvedélyes amatőr fotós volt, hát szabadidejében ide-oda vándorolt a környéken, és fényképezett. Különösen az "extra" fotótémákat kereste. Úgy számított, ha majd hazatér brit földre, e képekkel nagy feltűnést kelthet és leszámolhat végre az unalmas hivatalnoki léttel. Leghőbb vágya volt, hogy valamilyen európai képes folyóirat közölje a fotóit.
Három hónapja tartózkodott Kasamában, amikor az egyik bennszülöttől megtudta: van a wembáknak egy titkos, rituális helye, ahová idegeneket sohasem engednek be. Azt mondták neki, az a hely az istenek és szellemek őrizete alatt áll, csak wemba-törzsbeli keresheti fel. Fehér ember még sohasem járt ott.
Több sem kellett Brooksnak. Amikor az is tudomására jutott, hogy ez a hely egyben titkos temetési szertartások színhelye is, már alig bírt magával. Tudta, a wembák ősi szertartás szerint temetnek: a halott törzsfőnököt kiteszik egy különleges kunyhóba, amelyet éjjel-nappal őriznek, nehogy a holttestet kikezdjék a vadállatok. Megvárják, míg a testről lefoszlik a hús és csak a csontváz marad. Utána ezt temetik el fura szertartások közepette.
Brooks meglelte a temetőt és nem zavarta, hogy azt két varázsló őrizte éjjel-nappal. Betört oda és bár a feketék tiltakoztak, több felvételt készített a halottról és a kunyhóról, a varázslási eszközökről. Olyan szemtelenül viselkedett, amihez hasonlót még a brit gyarmati hivatalnokoktól sem szoktak meg a wembák. Emiatt az őrök csaknem tettlegességre vetemedtek. Brooks megtaposta a szent helyeket, eltört néhány tárgyat. Az őrtállók közölték vele: megsértette a szellemeket és azok ezért kimondják rá a halálos ítéletet.
Brooks természetesen nem volt "babonás" és nem hitt az effélékben. Büntethetetlennek, törvények felett állónak érezte magát, hiszen Kasamában ő volt a törvény. Legalábbis azt hitte. Csöppet sem nyugtalankodott. Akkor sem, amikor hallotta: még aznap összeült a wemba törzsfőnökök tanácsa. Ezen a rendkívüli ülésen természetesen megerősítették a varázslók szavát. Adrian Brooks brit hivatalnokot, a semmit sem tisztelő fehér embert a szellemek gondjaira bízták, akik - ebben wembaföldön senki sem kételkedett – megfelelő módon látják majd el a férfi baját.
Brooks a következő két napon még nyilvánosan tréfálkozott is az átkon, nevetett rajta, sőt vicceket farigcsált róla.
A harmadik napon Brooks életét vesztette. Tragikus halálát az okozta, hogy a hivatala előtt lévő jókora zászlórúd váratlanul lezuhant és az éppen akkor arra menő férfira esett, fejét összezúzta.
A hivatalos nyilatkozat szerint a zászlórudat a termeszhangyák rágták meg és ezért zuhant le. A wembák természetesen tudták, hogy valójában mi is történt: a szellemek teljesítették a törzsfőnökök átkát...
Atomrobbantások az ókorban (Tvr-hét 1999/25)
Ősi indiai könyvekben repülőgépekről és borzalmas fegyverekről esik szó. Ezeket állítólag valamiféle, az égből idekerült "istenek" használták. Az indiai Mahábhárata eposzban találunk vagy ötven sort, amelyben az ismeretlen szerzők egy rettenetes fegyvert emlegetnek. Amit annak ura és kezelője egy vimana nevezetű repülőgépről engedett el, és amely magába foglalta "a Világegyetem teljes hatalmát", vagyis erejét. A szerkezet felrobbantásakor "ezer nap fénye" villant fel, elvakítva mindenkit. Ez alighanem a gombafelhőre utal. Az ismeretlen fegyver "acélos dörrenést" okozott, gigászi halálhírnökként viselkedett, amely "hamuvá tette" az "ellenség egész fajtáját". A vers szerint a csatában részt vevők teste a felismerhetetlenségig elégett. Ugyanezen beszámoló szerint pár órával később minden étel megfertőződött, az arra repülő madarak lehullottak. A csatában részt vevő és megmenekült katonák a patakba vetették magukat, és a vízben mosogatták felszerelési tárgyaikat... A másik korabeli eposz, a Rámájana is említést tesz erről. A vers szerint olyan hatalmas fegyverről volt szó, amely egy szempillantás alatt az egész földet elpusztíthatta.
Az akkori szemtanúk - mert kénytelenek vagyunk ezt hinni, hisz ilyesmit ennyire adatszerűen nem lehet kitalálni ötezer évvel az atombomba megalkotása előtt - azt állítják, hogy a Nap mintha úszott volna az égen. A föld megrázkódott, és minden irányból tüzes nyilak hullottak a földre.
A város közepén minden épületet romba döntött valami nagy csapás, a távolabbi utcák és házak kőzött már szemmel láthatóan kisebb volt a pusztítás. Rengeteg fekete kődarabot is találtak, ezek mintha végigbombázták volna a várost. A köveket szinte kerámiává égette a tűz, amelynek - mint kikísérletezték - minimum 1500-1600 Celsius-fokosnak kellett lennie. Ilyen hőfokot pedig iparilag senki nem tudott akkoriban előállítani bolygónkon. A város romjainak térképe és a légi felvételek nagyon hasonlítanak a két említett japán város romjaihoz – az atombomba felrobbantása után...
Eleink rázós őstörténete /Tvr-hét 2002/09/
A legújabb ásatásokról és az ember származását tekintve forradalmian új felfedezésekről nem hallunk. A legtöbb tudományos akadémia jelenleg úgy viszonyul ezekhez a felfedezésekhez, mint a Vatikán a csodákhoz. Vagy egyáltalán nem vesz róluk tudomást, vagy a legszívesebben eltitkolná őket – a legtöbb esetben igyekszik megakadályozni, hogy a világ tudomást szerezzen róluk. Pedig az új felfedezések egyszer még alapjaiban fogják megváltoztatni mindazt, amit eddig tanultunk az emberiség múltjáról.
Nagyon röviden a következőről van szó: eddigi tudásunk és a kötelező doktrínák szerint az ember, mint olyan, körülbelül négymillió évvel ezelőtt Afrikában "született", és kétszázezer évvel ezelőtt már mint homo sapiens indult vándorútra, hogy úgymond "meghódítsa a világot".
Már akkor baj volt, amikor egyes lelőhelyeken - és nem csak Afrikában! - felfedeztek olyan emberi maradványokat, amelyekről a mai műszerekkel már teljes bizonyossággal megállapítható lett a koruk. Egyiptomban találtak négy és fél millió éves emberi maradványokat. Ám az akadémiák véleményformáló szakemberei ahelyett, hogy örültek volna a felfedezésnek, hallgattak, és nem voltak hajlandók kommentálni az eseményt. Leginkább persze azt hallgatták el, hogy ennek a felfedezésnek milyen következménye lehet a tudományos világkép jövője szempontjából.
Kiderült az is, hogy az emberek nem mind Afrikából származnak. Ma már nem tagadható, hogy egy időben szinte minden kontinensen éltek ősemberek, és azok csoportjai egymástól teljesen függetlenül fejlődtek ki. Rájöttek, hogy Ausztráliába nem negyvenezer évvel ezelőtt vándoroltak be az első emberek, hanem már százötvenezer évvel ezelőtt is javában ott laktak.
A genetika rengeteget segít ma már ezekben a kérdésekben. 2001-ben ausztrál és kínai tudósok megállapították, hogy az ember fejlődése egymástól igen nagy távolságban élő csoportokban zajlott le, és ez a fejlődés sokkal korábban kezdődött, mint eddig bárki is feltételezhette volna. Ma már egyáltalán nem ritka, hogy négyszázezer éves homo sapienseket találnak sokfelé - ez pontosan a duplája annak az időnek, amire az akadémikus tudomány eddig az első ilyen ember megjelenését tette.
Így ha lassan is, de kezdenek beérni a magok. Ne feledjük, már legalább egy évtizede olvashatók (magyarul is) a tiltott régészetről és ősemberek valódi koráról szóló "renitens", lázadó munkák. És ha hamarosan bebizonyosodik, hogy az ember sok millió éve él a földön mint értelmes, cselekvő, tervező, szervező, társas lény, akkor sutba vághatjuk az egész máig hirdetett őstörténetet.
Ehelyett majd egy teljesen új alapokra épített, a valósághoz ezerszer közelebb álló őstörténelmet tanulhatunk meg, amely egyben választ ad majd számos, eddig nemcsak hogy megválaszolatlan, de fel sem vethető, vagy az akadémikusok által makacsul elhallgatott kérdésre.
Élő szobrot ne bolygass! /Tvr-hét 1998/11/
A déli-tengereken, a Csendes-óceán elszórt szigetvilágában élő polinézek között már az európaiak odaérkezése (a XVIII. század vége) előtt voltak olyan kőszobrok, amelyeket a bennszülöttek varázserővel ruháztak föl. A bennszülöttek annyira komolyan veszik az "élőnek" nevezett szobrokat, hogy azt hat lépésnél jobban soha nem közelítik meg. És senki, semmilyen módon nem bírhatná rá őket, hogy egy-egy ilyen szobrot kézzel megérintsenek, helyéről elmozdítsanak. Arról pedig szó sem lehet, hogy - mondjuk - elvigyék máshová. Ott kell maradnia mindnek, ahová valaha az ősök állították.
A polinézek ráadásul kétféle szobrot különböztetnek meg, ezek azonban az idegen szemlélő számára teljesen egyformának tűnhetnek. Az egyik valóban csak kő és nincs varázsereje, az "élő" viszont ma is hat, és - mint állítják – félni kell tőle.
Pár nappal később Higgins hajója elsüllyedt, azok a matrózok mind odavesztek, akik részt vettek a két szobor be- és kirakásában. Maga a kapitány ugyan megmenekült a hajótörésből, de néhány héttel később ismeretlen betegségben lelte halálát.
Aztán, különös módon, de igen rövid idő alatt meghaltak mindazok, akik Papeete-ben részt vettek a szobor új helyre (múzeum elé) állításában. Mint említettük, a bennszülöttek nem mertek részt venni az akcióban, még a szobrot is csak tisztes távolból figyelték.
1965-ben azonban a múzeum melletti telekre, épp oda, ahol a két szobor is állt, kórházat akartak építeni. A szobrok útban voltak, el kellett őket távolítani onnan. Ám egész Tahitin nem találtak egyetlen munkást sem, aki hajlandó lett volna a munkát elvégezni, vagy legalábbis segédkezni az elszállításukban. Mindenki jól tudta, miféle tiki az, amelyik Moanát ábrázolja. Az építésvezető végül az egyik távoli, eldugott kis szigetről hozatott tíz munkást, és velük vitette el Moanát és társát a Papeete-től ötvenöt kilométerre lévő helységbe.
Moana ismét megmutatta, mire képes!
Két nappal az áthelyezés után az építésvezető, teljesen váratlanul, infarktusban meghalt. Addig egészségesnek ismerték, orvos nem látta, és soha azelőtt nem panaszkodott a szívére...
A helyettese ugyanazon a héten kiment a lagúnához horgászni. Soha többé nem látták, nyomtalanul eltűnt, és még csak a holtteste sem került elő. Elragadta a tenger. (Vagy valami másféle erő végzett vele?)
Az az előmunkás, aki a szobrok elszállítását felügyelte, nem sokkal később motorkerékpárjával felborult, és olyan szerencsétlenül esett, hogy kórházba szállítás közben meghalt a mentőautóban.
Attól kezdve azonban nem történt több baleset. Moana, a jelek szerint, megbocsátott. Vagy ennyi áldozatot elégségesnek tartott az őt ért sérelem fejében? Nem tudni. Az viszont tény, hogy a tahiti bennszülötteket csak megerősítette hitükben ez az egész eseménysorozat. A polinézek azóta is azt mondogatják a turistáknak: "Ha bárhol ember formájú követ vagy kavicsot látsz - ne is nyúlj hozzá! Mert lehet, hogy él, lelke van, és ezáltal hatalmas, soha nem látott erőkkel van összefüggésben." Amelyek erejét a jelek szerint jobb meg sem tapasztalni.
Kétmillió éves atomerőmű /Tvr-hét 2000/38-39/
Hát ez hogyan lehetséges? Minden jel arra mutatott, hogy ma már ismeretlen, de fejlett civilizáció kétmillió évvel korábban igen különös módon termelt itt energiát: a föld alatt hozott létre természetes atomtelepet és az ott kapott energiát alakította át árammá. Hogy ez a furcsa "erőmű" meg ne szakadjon és a hőtől fel ne robbanjon, hütőtték is. Találtak nyomokat arra nézve, hogy az ismeretlenek a Kongó folyó vizét vezették be a föld alá. Ez volt a hűtővíz.
Mint arról a The New Scientist 1972. november 9-én beszámolt, a jelek szerint ez az erőmű legalább egymillió éven át működött. Nem képzelhető el, hogy ez értelmes lények beavatkozása nélkül jött volna létre.
Az megesik, hogy a föld alatti szénrétegek meggyulladnak és akár évtizedeken át égnek spontán, emberi beavatkozás nélkül. De ha ez uránnal is lehetséges lenne, akkor sokfelé a Földön tapasztalható lenne ilyesmi - arról nem is szólva, hogy egy uránmező anyaga közvetlenül nem gyulladhat meg. Itt másféle "üzemmóddal" lehet csak energiát nyerni. És persze gondoskodni kell a sajátos földalatti erőmű folyamatos és állandó hűtéséről is. Ebből pedig az következik, hogy a lelet mindenképpen értelmes lények cselekedetére utal.
Ki működtette akkor az erőművet?
Minden bizonnyal nem földi ember. Mert elfogadva az evolúciós dogmát, amelynek sajnos igen kevés bizonyítéka, annál több fontos hiányossága van - akkor ez aligha a mai ember őse lehetett. Több okból sem. Az egyik ok, hogy akkor még nem volt olyan fejlett - mi több, a tudomány szerint még ember sem volt a szó igazi, intelligens lényt jelölő értelmében. Majomember aligha csinálhatott ilyesmit. A másik: ha mégis az ősember lett volna - miért csinálta volna? Mihez kellett volna a fejletlen, iparral még nem rendelkező lényeknek ennyi energia?
A rejtély még izgalmasabb és a homálya sűrűbb annak ismeretében: nem ez az egyetlen ilyen titokzatos objektum arrafelé.
Nem csupán a gaboni Oklo mellett találtak olyan uránrétegeket, amelyeket kétmillió évvel ezelőtt kezdett kiaknázni egy ismeretlen lénycsoport, és ezt a tevékenységet vagy egymillió éven át folytatta - mint arról tudományos források is beszámoltak 1972-ben.
Távolról sem ilyen régi, de azért a tudománynak nagy fricskát adó felfedezést tettek egy másik afrikai bányában. Az 1980-as évek elején Kenyában fedeztek fel egy olyan aranybányát, amelyben igen régi tárnákra, járatokra is bukkantak. Még az egykori gerendák nyomait is megtalálták, amelyeket valakik szemmel láthatóan megmunkáltak. A C-14-es módszerrel végzett kormeghatározás kimutatta, hogy hatszázezer évvel ezelőtt - vagy esetleg annál is sokkal régebben - vágták ki és munkálták meg azokat a fákat, amelyekből a tárnákban felhasznált gerendák készültek.
Afrikában 600 ezer évvel ezelőtt csak ősi, nagyobbrészt még állathoz hasonlatos "emberek" lakhattak, állítja a tudomány. Akiknek értelemszerűen aligha volt szükségük aranyra, ezért nem is építhettek bányát, és különösen nem ilyen modern technológiával. A felfedezést követően szakértőket hívtak a helyszínre, akik a tárnák nagyságából kiszámították, hogy több mint félmillió évvel ezelőtt valakik több százezer tonna ércet bányásztak ki innen!
És hol dolgozták fel? - kérdezhetnénk, mert hiszen a környéken nyoma sincs semmiféle feldolgozóiparnak, műhelynek. Most tehát megkérdezhetjük, összekapcsolva a két lelőhelyet: hogyan lehetséges az, hogy valakik kétmillió évvel ezelőtt elkezdtek áramot termelni egy uránbányában, felhasználva annak érceit, aztán 400 ezer éves szünet után Afrika másik felén félmillió éven át aranyat termeltek ki? És ezzel még nincs vége. Kanadában olyan ősi rézlelőhelyet tártak fel, amelyet valakik totálisan kiaknáztak, elvitték onnan az utolsó rézrögöt is. (Ebben a bányában ugyanis a fém tiszta rögök formájában alakult ki az évmilliók során.) A környéken a mai kutatók csak nyomorúságos maradványokra leltek. És ez a bányaművelés is akkor történt, amikor a tudomány szerint emberek még nem lakták az amerikai földrészt.
Összekötve a három helyszínt és esetet, arra kell gondolnunk: valakiknek áramra és az áramot jól vezető fémekre volt szükségük. De akkor miért nem egy időben volt rá szükségük? Gyanítható, hogy a Föld más pontjain, más időkben is bányásztak már ilyen fémeket, sőt talán energiát is termeltek, csak azokat a helyeket még nem fedeztük fel. Mindenesetre igen elgondolkoztató a tényeknek ez az összefüggése. Csak sejthetjük, hogy valamilyen idegen bolygóról érkezett lények kolosszális technológiai műveleteket hajtottak végre ezen a bolygón akkor, amikor mi, emberek még nem tudtuk azt uralni, használni. Csak néha, ilyen árulkodó jelek nyomán kezd halvány fogalmunk lenni arról, mennyi minden történhetett itt, mielőtt az ember egyáltalán megjelent ezen a bolygón!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése